A Tisza áradása

A kötet Hann Endre ajánlásával jelenik meg. Ez a könyv nem utólag magyaráz. Ez a könyv ott volt. 2024 februárjában egyetlen, akkor még értelmezhetetlen lépéssel indult az egész. Egy ismeretlen arc a képernyőn, egy mondat, ami más volt, mint a többi. Bojár Iván András, aki a Magyar Narancs című híres hetilap első főszerkesztője volt, végzettsége szerint művészettörténész, jelenleg ismert író és véleményformáló közéleti személyiség. Ösztönből fordult a klaviatúrához, ahogy évtizedek óta teszi, ha a történelem szaga érződik a levegőben. Nem hitt, nem remélt. Csak figyelt. Jegyzetelt. Mérlegelt. Túl sokszor látta már, hogyan fullad keserűségbe, hogyan bénul meg minden demokratikus kísérlet. De Magyar Péter, majd a nyomában felnövekedő Tisza nem állt meg. Hétről hétre, hónapról hónapra hömpölygött, és vitte magával az országot. Meg a szerzőt. Hűvös megfigyelőből előbb döbbent tanú lett, aztán dühös résztvevő, végül a rendszerváltás lelkes krónikása. A naplóval együtt változott ő is: a távolságtartásból hit lett, a kételyből sürgetés, a jegyzetelésből kiáltvány. Két éven át, napról napra követheti, hogyan reped meg egy betonnak hitt rendszer. Ott lesz a Kossuth téren, amikor először kimondják: győzhetünk. Ott lesz a vidéki roadshow-kon, ahol egy ország tanul meg újra remélni. Ott lesz a szerkesztőségben, a családi asztalnál, az éjszakai vitákban, ahol eldől, hogy ez most tényleg más lesz. És ott lesz azon a tavaszi estén, amikor a kivetítőn felizzik a mondat, amire 16 éve várunk: "Orbán Viktor gratulált Magyar Péternek". Ez a könyv nem politológusi elemzés, nem memoár, nem történelemkönyv. Ez maga a történelem, ahogy történik. Nincs benne utólagos bölcsesség, nincs kozmetika. Ami bizonytalan volt, az a lapokon is bizonytalan. Ami felemelő volt, az ma is felemel. Újra élheti a pillanatot, amikor egy ország visszakapta a jövőjét. A TISZA ÁRADÁSA nem csak elmeséli a rendszerváltást. Belöki a közepébe, és amikor leteszi, már tudni fogja: 2026 áprilisa nem egy folyamat vége volt, hanem a kezdet