Monográfiák

Kevésbé ismert, hogy Kuncz Aladár tevékenységének döntő részét nem szépprózai munkái képezik, és az alkotó - sokak által kiemelt és elismert - 1920-as évekbeli erdélyi irodalomszervezői, szerkesztői és fordítói tevékenysége is árnyékot vet fiatalkori értekezői munkáira. Az életműsorozat negyedik kötetében közreadott művek e korai életszakasz monográfiáit, Kuncz szintetizáló irodalomtörténészi tevékenységének eredményeit "hozzák fényre". A fiatal értekező ugyanis három komoly munkát is készít 1907-1913 közt. Egyetemi díjnyertes szakdolgozata az alapja 1907-es Toldy Ferenc című doktori értekezésének, 1908 és 1910 között írhatta a most első ízben közölt, A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta című nagy ívű pályaművet. Valamint ebbe a sorba illeszkedik az 1912-ben Thököly a francia irodalomban címmel írt tanulmány is, mely az Erzsébetvárosi Állami Főgimnázium Értesítőjének különlenyomataként is megjelent 1914-ben. Kuncz Toldy Ferenccel foglalkozó kismonográfiája a maga korában hiánypótló, hiszen Toldy alakja és tevékenysége 1907-re feledésbe került, évtizedek óta nem foglakoztak vele. A mű hat fejezetben foglalja össze Toldy életművét, javarészt a Hyppolite Taine nyomán kiemelt jellegzetességek, faculté maitresse-ek értelmében. A meglehetősen fejlődéselvű kép sokkal árnyaltabbá válik Kuncz későbbi írásaiban, így a jóval nagyobb ívű tudománytörténeti összefoglaló munkájában is, amelyhez a Toldy-monográfia amolyan előkészítésként is szolgált. A mindeddig az OSZK Kézirattárában megbúvó, eredetileg pályamunkának íródott, A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta című szintetizáló munka arra vállalkozik, hogy mindazt, ami Toldy irodalomtörténészi ténykedése óta a magyar irodalomtörténet-írásban - európai távlatokat is tekintve - a 20. század első évtizedének végéig történt, fontos és ismerni érdemes, azt jó arányérzékkel és komparatív szemlélettel foglalja össze. A 354 oldalas kéziratos munka remek kordokumentum is, pontos képe annak, amit a századforduló utáni első évtizedben a magyar értekező prózában, a kritikai- és irodalomtörténeti fejtegetésekben főbb irányokként ismerhetünk. E munka nyelvezete többnyire esszéisztikus, néhol, ha kell, szemléltetően ironikus is, miközben a megelőző fél évszázad hazai irodalomtörténet-írásáról (és annak hiányairól, fehér foltjairól) ad teljes képet, s mond egyes elemei felett kíméletlen kritikát. Kuncz Aladár irodalom- és tudománytörténeti munkáinak Boka László és Rózsafalvi Zsuzsanna által gondozott közreadása méltán illesztheti össze ennek az első világégés által kényszerűen szétszabott pályának két térfelét.